2012. július 6.

2012. július 6, Péntek

Megölöm, esküszöm, hogy kinyírom azt a mocskos nőcsábászt!
Véletlenül összefutottam vele a Lyres partján, és beszélgettünk. Noha mindvégig görcsben állt a gyomrom, egész tűrhetően sikerült eltársalogni vele, mégis... A helyzet az, hogy voltak pillanatok, amikor szinte már kedveltem, de valahol végig lobogott bennem a gyűlölet lángja, főleg, amikor az a rohadék arról beszélt, hogy itt a Fyronban kicsit olyan, mintha megannyi gyereke lenne, akikkel foglalkozhat, akiket nevelhet... Iszonyatosan közel álltam hozzá, hogy leüvöltsem a fejét, hogy itt vagyok én, akivel foglalkozhatna, akit szerethetne, akit kötelessége lett volna felnevelni, mégis magára hagyta. Örül, hogy itt kicsit olyan, mintha gyerekei lennének, a sajátját mégis hagyta ide-oda lökdösni, magányosan, kitaszítottan, család nélkül.
Menj a francba! A saját gyereked árvaházban nőtt fel, te mocsok! Alig várom, hogy végre te érezd, amit nekem, nekünk kellett hosszú éveken keresztül! Egyszer visszaadom mindazt, amire kárhoztattál. És élvezettel foglak nyíltan gyűlölni, te rohadék…
Eddig is utáltam, ó, igen, nem is tagadhatom, de ezek után már nem csak utálom. Nem. Most már gyűlölöm, a szívem minden dobbanásával. Azt mondják, a gyűlölet tönkretesz… De engem már úgyis szinte teljesen tönkretett az, amire ő ítélt azzal, hogy magunkra hagyott minket. Hogy fogom élvezni, amikor a képébe vágok minden hányattatást, amin miatta mentem keresztül!
De várnom kell a tökéletes pillanatra. Arra, amikor a legjobban fog fájni neki.