2012. július 20.

2012. július 20, Péntek

Végre itthon!
Persze jó a Fyronban, meg minden, de itt a legjobb, Versailles-ban, Edmond mellett. Aki egyébként most nincs éppen a legjobb passzban. Természetesen meg tudom érteni, min megy keresztül. Én is veszítettem el szeretett szülőt. Ma van százötvenkét éve, hogy az édesapja meghalt egy lovasbalesetben.
Igazából már megvan a rutinunk ezekre a napokra, amit most sem borítottunk fel. Sakkozgattunk, zenét hallgattunk, és amikor Eddy-re rátört a sírógörcs, vele voltam, hogy vigyázzak rá. Tudom, hogy mennyire szerette Alphonse-t, még akkor is, ha az apa iránti ragaszkodást képtelen vagyok megérteni. De tisztában vagyok vele, hogy ő volt az egyetlen, aki rajtam kívül elfogadta Edmondot úgy, ahogy volt, minden furcsaságával együtt, bátorította a fiát, vigyázott rá…
El tudom képzelni a fájdalmát. Megértem, mekkora a vesztesége. És megteszem, amit megtehetem, méghozzá azt, hogy itt vagyok vele, és segítek neki.
Egyébként egy kisebb dolgot kihagytam a legutóbbi bejegyzésem óta: már nem a házvezetőm. Átkerült az erethonosokhoz, mi meg megkaptuk Perathon úrnőt. Akit egyébként szintén szívből utálok, legalábbis mióta tudom, hogy apámmal kever…
Hogy mégis meddig maradok itthon? Hát, szerintem ebben a hónapban már nem megyek vissza, sőt, könnyen lehet, hogy majd csak az én „szülősirató” napom után. Anyu augusztus hatodikán halt meg…

2012. július 15.

2012. július 15, Vasárnap

Testcsere! Alapvetően semmi bajom nem lenne vele, még az sem gond, hogy egy lány testébe kerültem, de hogy az én testemet egy Vichez hasonló szerencsétlen kalandor birtokolja… Hát, az több a soknál.
Persze Ed is most akart meglátogatni, de elmondtam neki, milyen szerencsétlen állapotba kerültem, így miután vagy tíz percig röhögött rajtam, úgy döntött, elhalasztja a látogatást. Nem tettem hozzá, hogy huszadikán így is úgy is hazamegyek, mert nem akartam már most emlékeztetni a dologra. Nekem se hiányozna augusztus elsején, hogy emlékeztessenek a nyolcadikára…
Na, jó, ugorjuk a témát. Szerintem most le is fekszem, hogy már hajnalban talpon lehessek, és elkaphassam Victoriát, ha esetleg gördeszkázni vagy hegyet mászni akar.

2012. július 7.

2012. július 7, Szombat

Ha az a kérdés, hogy lehiggadtam-e, hát nem. De inkább nem is fecsérelek több szót arra a mocsokra…
Fontosabb, hogy sikeresen megismerkedtem egy újabb íróval, Victoriával – róla még azt kell tudni, hogy eddigi megfigyeléseim alapján iszonyatosan szerencsétlen -, valamint egy rontásűzővel, Naomival. Mind a ketten cameososok, és viszonylag szimpatikusak. Victoria egy kicsit jobban, de csak az írás miatt.
Egész jó szerepjátékos közönséget hoz az oldalra az, hogy idejöttem… Egyre több íróemberrel ismerkedem meg. Ami kimondottan jó, na, nem, mintha eddig olyan kevesen lettünk volna. Hiába, az angol nyelvű szj-nek is megvan a maga varázsa. Jól tettem, hogy erre beszéltem rá Eddy-t.
Egyébként más különösebben nem történt, viszont az előbb emlegetett legjobb barát vélhetően türelmetlenül vár rám skype-on, szóval inkább megyek és elemelem a laptopot…

2012. július 6.

2012. július 6, Péntek

Megölöm, esküszöm, hogy kinyírom azt a mocskos nőcsábászt!
Véletlenül összefutottam vele a Lyres partján, és beszélgettünk. Noha mindvégig görcsben állt a gyomrom, egész tűrhetően sikerült eltársalogni vele, mégis... A helyzet az, hogy voltak pillanatok, amikor szinte már kedveltem, de valahol végig lobogott bennem a gyűlölet lángja, főleg, amikor az a rohadék arról beszélt, hogy itt a Fyronban kicsit olyan, mintha megannyi gyereke lenne, akikkel foglalkozhat, akiket nevelhet... Iszonyatosan közel álltam hozzá, hogy leüvöltsem a fejét, hogy itt vagyok én, akivel foglalkozhatna, akit szerethetne, akit kötelessége lett volna felnevelni, mégis magára hagyta. Örül, hogy itt kicsit olyan, mintha gyerekei lennének, a sajátját mégis hagyta ide-oda lökdösni, magányosan, kitaszítottan, család nélkül.
Menj a francba! A saját gyereked árvaházban nőtt fel, te mocsok! Alig várom, hogy végre te érezd, amit nekem, nekünk kellett hosszú éveken keresztül! Egyszer visszaadom mindazt, amire kárhoztattál. És élvezettel foglak nyíltan gyűlölni, te rohadék…
Eddig is utáltam, ó, igen, nem is tagadhatom, de ezek után már nem csak utálom. Nem. Most már gyűlölöm, a szívem minden dobbanásával. Azt mondják, a gyűlölet tönkretesz… De engem már úgyis szinte teljesen tönkretett az, amire ő ítélt azzal, hogy magunkra hagyott minket. Hogy fogom élvezni, amikor a képébe vágok minden hányattatást, amin miatta mentem keresztül!
De várnom kell a tökéletes pillanatra. Arra, amikor a legjobban fog fájni neki.

2012. július 2.

2012. július 2, Hétfő

Itt vagyok ismét, méghozzá duplán. Ugyanis amikor betettem a lábam a kapun ma – természetesen miután elbúcsúztam Eddy-től -, megjelent a gyerekkori énem, és nagyon úgy tűnik, hogy nem tudom lekoptatni. Minden esetre nem rég jöttünk vissza a könyvtárból, ahol összeszedtem neki egy rakat könyvet, szóval most el tudja magát foglalni. Még szerencse, hogy csendes kölyök voltam.
Egyébként mindenki így járt, nem csak én, szóval meg vagyok nyugodva, bár őt meg a gyerek énjét sehol nem láttam, de nem is szeretném. Abszolút nem vagyok kíváncsi rá. Ráadásul valamennyire biztosan hasonlítunk, a gyerekek meg hajlamosak kiszúrni az ilyesmit, szóval jobb, ha nem engedem a közelébe.
Amúgy, csak hogy írjak azért valamit a sátorozásról is: hát, hatalmas volt. Szerencsésen találtunk helyet – ja, igen, azzal kéne kezdenem, hogy csodálatos módon Ed megtalálta a főteret minden keveredés nélkül -, a szúnyogok sem kajáltak meg minket, nem támadt ránk sem medve, sem farkas, sem semmi egyéb, ráadásul még az étel is jó volt, amit vittünk magunkkal. Szóval összességében mondhatom, hogy meg vagyok elégedve a dologgal.
Most azt hiszem, ezt be is fejezem, és én is nekiállok olvasni. Valószínűleg ki sem teszem a lábam a szobából, amíg ez a kiskölyök el nem tűnik…

2012. június 28.

2012. június 28, Csütörtök

Én annnyira, de annnnnnnnnnyira izgatott vagyok! Elsején jön Eddy, és elmegyünk sátorozni, végre! Már évek óta tervezgetjük, hogy egyszer rászánjuk magunkat, és most végre itt az ideje, és tényleg elmegyünk, elképesztően fantasztikusan zseniálisan óriási lesz!
Oké, vettem pár mély levegőt, és azt hiszem, most már nem pörgök annyira. Egyébként most tettem le a telefont, mármint mielőtt elkezdtem írogatni ide, ugyanis most beszéltük meg az egész programot. Éljen a spontaneitás! Igazából az egész abból indult ki, hogy Edmond kitalálta, hogy meglátogatna, de ha már egyszer eljön idáig, akkor itt is alszik egy éjszakát. A gond ezzel csak az, hogy a Fyronba értelemszerűen nem igazán jöhet be, szóval valami mást kellett kitalálnunk.
A panzió snassz. Van pár, meg egy-két nagyobb hotel is, esetleg ott az a néhány kis apartman, de akkor is, az snassz. Ilyen helyeken nagyon sokat voltunk már. Amikor ezt megemlítettem, ugrott be hirtelen az én lángelme barátomnak, hogy mivel már úgyis jó ideje akarunk már sátorozni egyet, miért ne menjük el most? És, hát, ez lett a dologból.
Most pedig félrerakom a könyveket meg a tollakat, átöltözöm, és nekiállok felderíteni a fenyvest, hogy sikerül-e találnom valami jó sátorhelyet. A patak partja jó lehetne, de ott tuti minden tele van szúnyogokkal… Na, mindegy, majd meglátom.

2012. június 13.

2012. június 13, Szerda

Kezdek belebolondulni ebbe az egész EB-őrületbe… Mindegy, előbb-utóbb úgyis vége lesz. Bár tudnám szeretni, ha Alexander nem üvöltené fel fél Fyront, miközben meccset néz. Amúgy ma beszélgettem vele, vagyis hát az után, hogy végignézte az aktuális játékát.
Úgy tűnik, megvan az első ember, aki elkezdett gyanakodni rám. Legalábbis azt mondta, hogy iszonyatosan hasonlítok valakire… Hát, minden esetre igyekeztem nem gyanúsan viselkedni. Nem igazán szeretném nagy dobra verni, mert tartok tőle, hogy valaki elkottyant valamit, márpedig azt nem engedhetem… Én akarom a képébe vágni a dolgot.
Öhm… Egyébiránt asz’szem ennyi. És ez előbbi kijelentéssel nem hiszem, hogy eldicsekszem Ednek, még a fejemet is leharapná. Egyébként nem igazán értem: képes nem haragudni az anyjára, pedig az az idióta nő teljesen tönkretette, még szerencse, hogy megismertük egymást. Persze az is hol van már… Elképesztő, hogyan repül az idő. 1884! Ebben az évben költöztünk össze. Idén volt százhuszonnyolc éve! Uram ég…
Na, jó, azt hiszem, most inkább megyek, és írok Ednek, mert már vagy tíz perce szólt, hogy ment, én meg azóta is a naplómat firkálgatom tele minden hülyeséggel…